Azt hiszem, nem képezheti vita tárgyát, hogy a kettős állampolgárság megadása a szimbolikus jelentőségén túlmutatóan is jó és helyes gesztus volt, amivel régi, és 2004 óta igencsak fájó tartozását egyenlítette ki az anyaország az elcsatolt magyarok felé. Az időzítéssel kapcsolatban felmerült probléma azonban rávilágít egy sokkal fontosabb kérdésre is, ami kicsit meglepő módon még ezen történelminek tekinthető esemény kapcsán sem került előtérbe.

Miről is van szó? Többen, köztük felvidéki politikusok is azzal érveltek, hogy várni kellett volna a törvény kihirdetésével, mert a választási kampány előtt az remek muníciót jelent majd a Fico-Slota párosnak, és ennek végső soron a magyar kisebbség láthatja kárát. Tagadhatatlan: most tényleg ez történt, Slota tobzódik, a magyarokat pedig egy egyébként nyilvánvalóan nonszensz törvénnyel készülnek befenyíteni. A történések azonban nem a "legyünk tekintettel a szomszédok érzékenységére, csak nehogy provokáljuk őket, mert mi isszuk meg a levét"-típusú külpolitika létjogosultságát igazolják: ennél sokkal fontosabb dologra világítanak rá, nevezetesen arra, hogy Trianon-ügyben továbbra sincs hosszú távú össznemzeti stratégia. Egyetlen szereplő sem volt képes ugyanis hosszú távon gondolkodni, csak a közeljövő várható történéseinek függvényében alakították ki az álláspontjukat.

Azok, akik az időzítés miatt aggodalmaskodnak, azt tévesztik szem elől, hogy Slota nem tudná kijátszani a magyar-kártyát, ha arra nem lenne meg választói oldalról a fogadókészség, ami azonban minden jel szerint megvan. Magyarul a szlovákok egy igen jelentős része egész egyszerűen utálja a magyarokat, és a magyar pártokon kívűl egyik szlovák politikai erőnek sem fűzödik ahhoz érdeke, hogy ezt a meglévő utálatot tompítsa. Éppen ellenkezőleg: ahhoz fűzödik érdekük, hogy az erre fogékony réteget kiszolgálják, amit jól mutat az is, hogy 115 képviselőből csupán 25 nem adta a nevét a mai magyarellenes törvényhez. Ez egyébként szlovák szempontból teljesen érthető: normális, egészséges, feltörekni igyekvő nemzet ugyanis nyilván nem fogja -külső kényszer hiányában- területi integritására potenciálisan veszélyt jelentő kisebbségét pátyolgatni. Ez azonban azt jelenti, hogy a magyar és a szlovák fél között itt egy feloldhatatlan ellentét feszül. Mi következik ebből? Hosszú távon teljesen mindegy, hogy mikor vállaljuk fel a konfliktust. Vagy felvállaljuk egyszer, vagy folytatjuk az eddigi laposkúszást, míg a demográfia várható alakulása nem rendezi véglegesen a magyar-kérdést. Minden liberális vágyálom ellenére ugyanis az EU-csatlakozás nem váltotta be ezen a téren a hozzá fűzött reményeket, éppen ellenkezőleg.

Jogos felvetés persze, hogy attól még, hogy hosszú távon fel kell vállalni a konfliktust, a rövid távon jelentkező hátrányok miatt lehet hogy érdemes lenne ennek a konfliktusnak a felvállalását elodázni. A baj csak az, hogy jellemzően pont azok, akik most a meghátrálás taktikája mellett érvelnek, hosszú távon is a meghátrálás stratégiáját képzelik el üdvözítőnek, érvelésük tehát hiába helytálló az adott szituációban, ha egyébként hibás alapokon nyugszik. Azt is figyelembe kell emellett venni, hogy az említett konfliktust minimum 1990 óta odázzák már el politikusaink, akik mindig képesek voltak egy fentihez hasonló ürügyet találni, ha a cselekvés hiányát kellett a választók felé igazolniuk.

A fidesz helyzete a fentiek tükrében különösen érdekes: nyilvánvalóan tisztában kellett legyenek azzal, hogy nem a legtökéletesebb az időpont, mégis áttolták a törvényt. Egyet kell értsek Török Gáborral abban, hogy ezt a sietséget a Jobbiktól való félelem motiválhatta, nevezetesen hogy ha ők nem lépnek, a radikálisok lenyúlják a témát. Ezt így elkerülték ugyan, ám ezzel csak átkerültek a Jobbik csöbréből az MSZP vödrébe: most balról kapják majd a kritikát, hogy ész nélkül nemzetieskednek. Pedig éppen a Fidesz oldaláról nem hangzott volna annyira hiteltelenül, ha taktikai szempontokra hivatkozva kérnek egy kis haladékot, elvégre nekik legalább van egy nagyjából jó irányok mentén felvázolt -igaz, Martonyival terhelt- nemzetpolitikai elképzelésük. A kampány végére elmérgesedett viszony azonban máris visszaütött: okkal feltételezték ugyanis szerintem, hogy a Jobbik lecsapott volna a témára. Ha egyébként ez megtörtént volna, kötve hiszem, hogy éppen a Fidesz lett volna a taktikai kivárás mellett leghangosabban kardoskodó szereplő.

Összefoglalva tehát azt mondhatjuk, hogy a mostani kellemetlen helyzet az össznemzeti konszenzuson nyugvó hosszú távú stratégia hiányának következménye. Mielőtt röviden összefoglalnám, miről is kéne szólnia egy ilyen stratégiának, egy érdekes megállapítást szeretnék még megosztani. Meglepő, de ugyanazok az alapvető igazságok, amelyek érvényesek voltak a jobboldali politizálással kapcsolatban 2002 és 2010 között, általánosságban is érvényesek a nemzetpolitika kapcsán. Az egyik, hogy az időben meg nem hozott lépésekért, az idejében föl nem vállalt konfliktusokért később kamatostul fizetünk meg, a másik, hogy ha az ellenség annyira ostoba, hogy a tényektől függetlenül megvádol minket annak elkövetésével, ami számára a legnagyobb veszélyt jelenti, akkor semmi veszítenivalónk nincs, ha a vádaknak eleget is teszünk.

Ezek tükrében, de amúgy ezektől függetlenül is elég világos, mi az egyetlen felvállalható stratégia, ami egy normális nemzet tagjai között nem képezhetné érdemi vita tárgyát: a hosszú távú minimális cél nem lehet más, mint a térség vezető szerepének megkaparintása, és ezen hatalmi pozíciót kihasználva a nemzet kulturális, gazdasági, jogi, végül pedig területi egységének is újbóli megteremtése. (Gyengeelméjűek kedvéért: ez nyilvánvalóan nem Nagy-Magyarország visszállítását jelenti). Azt, hogy ez mennyire triviális cél kéne hogy legyen, jól mutatja, hogy a kisantant országainak kisebbségpolitikáját trianon óta pontosan az a félelem vezérli, hogy mi ennek a célnak az elérésén fáradozunk, és fel sem merül bennük, mert számukra elképzelhetetlen, hogy egy nemzet lehet annyira szerencsétlen, hogy ebben a kérdésben ne legyen konszenzus. Éppen itt lenne tehát az ideje, hogy ennek a félelemnek legyen tényleges alapja. És itt most nyilván nem arról van szó, hogy 20 éves terv keretében fel kell fegyverkezni, és háborút kell indítani, mert jelen állásból még szlovákia is lenyomna minket egy rákenyszerített fegyverkezési versenyben.

Nem, itt sokkal hosszabb, generációkon átívelő időtávban kell gondolkozni: hosszú távon ugyanis az etnikai arányok döntik el a kérdést. Első körben tehát el kell érni, hogy a magyarság arányszáma tovább ne csökkenjen, második körben olyan gazdasági szintre kell eljutni, hogy a magyarság visszatelepülését a menthető vagy billegő területekre komolyan támogatni tudjuk, emellett pedig mintegy mellékesen kell olyan védelmi és támadó potenciállal is ellátott hadsereget kialakítani, és olyan szövetségi politikát folytatni, hogy ne érje meg baszakodni velünk. A kettős állampolgárság megadása tehát egy jó lépés, de a kétharmados kormányzás kezdetén éppen itt lenne az ideje, hogy a laposkúszás paradigmájával való szakítás keretében a fenti célokat is végre deklaráltan felvállaljuk.

Ajánlott írások:

• Vége a hisztinek
• Trianon-törvény - Határozott igen!