Nem lehet eléggé megbecsülni azt a lehetőséget, amit most a jobboldal kapott a szavazóktól. Függetlenül attól, hogy lesz-e kétharmada a fidesznek, a mandátumok háromnegyedét birtokolja majd ugyanis a jobboldal az országgyűlésben. Fontos leszögeznem: ezt a tényt lehet ugyan azon az alapon vitatni, hogy kétségbe vonjuk a Jobbik jobboldaliságát, netán az LMP baloldalhoz sorolását, ám nem lehet vitatni, ha a pártokat a szavazóik preferenciája alapján kategorizáljuk. Ebben a kérdésben jelenleg irányadónak pedig a Medián 3000 főn végzett hiánypótló kutatását tartom, melynek pontossága a választási eredmények megjósolásában volt akkora, hogy a másodlagos pártpreferenciákra vonatkozó adatokat is készpénznek tekinthessük (ez ugyanaz a felmérés amúgy, amelynek eredményét az abszurd kampánycsend-hosszabító határozat előtt az m1-en ismertették) :
Ezek alapján egyrészt végleg megsemmisült az a fideszes körökben is népszerű mítosz, miszerint a Jobbikosok jelentős része korábban MSZP-s lett volna, másrészt elég jól extrapolálható, honnan érkezhettek szavazók az LMP táborába. Persze számomra, aki már-már reprezentatív korábbi szdsz- vagy alapvetően balos szavazót tudhat ismerősei körében, ez eddig sem volt kérdés. (A legérdekesebb és a fentieknek kicsit ellentmond egyébként a táblázat uccsó sorának 14%-os adata, ez arra enged következtetni, hogy mind az LMP, mind a Jobbik esetén sokkal fajsúlyosabb az anti-establishment jellegű szavazatok aránya, mint azt esetleg sejteni lehetett volna). A felmérés további részeiből egyébként szintén lehetne még érdekes következtetéseket levonni, de ez legyen inkább egy másik post témája.
Miután tisztáztam tehát, hogy miért kapta joggal ez a blog a "háromnegyed" címet, rátérek arra, hogy mitől is történelmi mind a lehetőség, mind a felelősség, amit most a jobboldal kapott a sorstól ajándékba. A lehetőség nagyon röviden abban áll, hogy be lehet fejezni (pontosabban el lehet kezdeni) a tényleges rendszerváltást. Elcsépelt szókapcsolat ugyan az utóbbi, ám most végre tényleg realitás. Hogy pontosan mit értünk alatta, az egyrészt vérmérséklettől, másrészt egyéni preferenciáktól is függ, ám abban nagyjából mindenki, aki minimálisan is tájékozottnak tekinthető az elmúlt két évtized történéseiben, egyetért: mélyreható változásokra van szükség, morális, törvényi, gazdasági, szociális és minden egyéb más téren is. Éppen elég írás és elemzés született az elmúlt években ezekről ahhoz, hogy további kifejtés helyett rátérjek most inkább a második, a lehetőség kihasználásának sikere szempontjából is döntő jelentőségű felelősség kérdéskörére.
Alapvetően három különböző, ám egymással szükségszerűen összefüggő felelősségi körről lehet szerintem beszélni. Szűkebb értelemben vett kormányzati felelősség alatt arra gondolok, hogy a megalakuló Fidesz-kormány elsődleges feladata lesz majd egy, a lehetőségekhez képest kiváló teljesítménnyel a rendszerszintű változás irányába terelni a folyamatokat. Az ezen a téren elért eredmények viszonylag egzakt módon mérhetőek lesznek, és jelenleg okkal bízhatunk abban, hogy lesz is majd mire büszkének lennünk. Sokkal égetőbb kérdés azonban, hogy sikerül-e majd kommunikálni az eredményeket, ez pedig már a második felelősségi kört, a jobboldali véleményformálókét érinti.
Ennek a blognak a deklarált célja, hogy mindent megtegyen egy 2002-eshez hasonló kudarc elkerülése érdekében. Ugyanez kell legyen az elsődleges, és minden más megfontoláson, partikuláris érdekeken és ízlésbeli véleménykülönbségeken felül álló célja minden jobboldalinak, aki közéleti témában hallatni tervezi a hangját az elkövetkező négy évben. Nem fordulhat elő, hogy bármely jogtalan kritika, bármely hazugság, bármely kifinomult balos csúsztatás megfelelő intenzitású válasz nélkül maradjon. Nem fordulhat elő, hogy bármely tényleges hiba, bármely tényleges botrány (mert nyilvánvalóan lesz azért pár ügy) úgy csapódjon le a köztudatban, hogy azok az elmúlt nyolc év összességében milliárdos nagyságrendű ügyeihez képest közérthetően és jól arányosíthatóak és párhuzamba állíthatóak ne lennének. (Mert arra ugyanis bármiben hajlandó vagyok fogadni, hogy a következő négy évben nyilvánosságra kerülő, a jobboldalhoz köthető korrupciós, hűtlen kezeléses, vagy hibás döntésből fakadó ügyek kapcsán felmerülő ügyekben érintett összegek összértéke nem fogja elérni az elmúlt nyolc év szummájának 10%-át sem). Nem fordulhat elő ugyanakkor az sem, hogy olyan nyilvánvaló társadalmi követelések teljesülését, mint pl. a rendcsinálás, az elszámoltatás, vagy a bürokrácia visszaszorítása, ne kérné számon az értelmiség a kormányzó erőktől. (A jobbról jövő jogos kritika színvonalában egyébként Lovas István írásai (melyeket azóta az idő rendre igazolt) kéne legyenek az irányadóak)
A harmadik felelősségi körbe a jobboldali pártok politikai-stratégiai döntései tartoznak. Többször leírtam már ez elmúlt években, hogy milyen fontos a helyes szövetségesi stratégia kialakítása, ha a heterogénebb jobboldali szavazókat sikerrel szeretnénk mozgósítani a sokkal homogénebb baloldali tömbbel szemben. Kárhoztattam a Fidesz "egy a tábor, egy a zászló" stratégiáját, és véleményemen továbbra sincs okom változtatni. Ugyanakkor nem írtam még meg azt, hogy ami ezzel kapcsolatban igaz a fideszre, az ugyanúgy, sőt talán még jobban igaz a Jobbikra is: egyedül nem fog menni. Bármennyire is fintorognak egyesek akár Orbánék, akár Vonáék táborában, tudomásul kell venniük, hogy szavazóik értékrendi hasonlósága okán csak a Fidesz és a Jobbik tekinthető egymás természetes szövetségesének. Hogy miért nem lehet mondjuk a Fidesz és az LMP a jobboldali szavazói struktúrát lefedő formáció, arra egyrészt az a rövid válaszom, hogy ez a formáció már nem lenne jobboldalinak tekinthető, másrészt hogy nem véletlen, miért az LMP, és nem mondjuk a Jobbik javára lépett ma vissza (igaz önkényesen) az Mszp négy budapesti képviselője. (Bővebb válasz majd valamivel később). Fentiek tükrében egyértelmű, hogy egyik párt sem engedheti meg magának a választások előtt csúcsra járatott sérelmi politizálás további folytatását, az ebbe fektetett energiát teljesen más területekre kell koncentrálni. Jó jel, hogy Balczó Zoltán vasárnap esti nyilatkozata, vagy éppen Orbán tegnapi cinikus, már-már összekacsintó válasza (nem értek a divathoz) arra a kérdésre, hogy mit tenne a gárdaruhában a Parlamentbe lépő Jobbikosokkal, a helyes irányba mutat, remélhetőleg a Morvaiéhoz hasonló, immár kontraproduktív -még ha jogos sértődöttség is áll a háttérben- nyilatkozatok pedig mostantól majd háttérbe szorulnak.
Abban az esetben, ha a fent kifejtett felelősségével minden résztvevő tisztába kerül és annak megfelelően is cselekszik, háromnegyedes jobboldali többség birtokában okkal reménykedhetünk egy szebb magyar jövőben...
